”-Hihetelen. Senki sem gyászol. Mindenkinek olyan természetes, hogy nincs többé. Baleset… nevetséges. Csatában halt meg! Csak mert engem védett! Mert szeretett. Erre viszont rajtam kívül senki sem emlékszik. Mintha az előtte lévő hetek kiestek volna. Mintha nem is lett volna. Mi folyik itt? Az Idő és Tér Ura tette volna? Ő törölt volna ki mindent?”

Serikio magányosan ballagott hétfő reggel az iskola felé. Valahogy nem tűnt olyan szépnek, mint máskor. Elveszett kecses tartása, a haja fénytelen volt, a szemei elvesztették csillogásukat. De ez nem csoda. A rémálma óta nem sokat alszik. A szép álom, hogy Tai életben van, egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. Helyét átvette a zord valóság: Tai halott. Mint egy hegyes jégdarab fúródott a szívébe a gondolat.

Zúgott a feje a gondolataitól, s csak az csengett a fülében, hogy: halott. Szinte már rosszul volt és azt várta, mikor rogynak össze a lábai alatta. De ez nem következett be. Csak ment tovább.

”-Tai meghalt, a húgom pedig megszületett. Az egy dolog, hogy egy új élethez egy másiknak el kell vesznie, de miért pont Taié? Ez annyira igazságtalan. Ha nálam lenne a Könny… Ilyenre gondolnom sem lenne szabad. Az veszélyes. De mégis… ha itt lenne nálam, talán… talán…”

-Seri! Jó reggelt!

-Jó reggelt, Ich.

-Mi a baj? Szörnyen nézel ki.

-Kösz. Tiszta depi vagyok.

-De hiszen megszületett a húgod! Tényleg, van már neve?

-Nincs. Örülök neki, de egy másik életet elvesztettem!

-Tudom, hogy fáj Tai elvesztése, de nem hagyhatod el magad. Ennél jobb vagy. Rajtad semmi sem foghat ki. Mindig van remény.

-Honnan tudod, hogy Tai?

-Hisz jártatok! A többiek nem tudják. Mintha elfelejtették volna…

-Úgy örülök, hogy te emlékszel! Legalább tudom, hogy igazi kapcsolat volt. És azt hittem egyedül vagyok.

Ichigo szelíden mosolygott barátnőjére. El tudja képzelni Serikio fájdalmát, mert ő is ugyanígy érezne, ha Takival történne valami.

-Nem vagy egyedül. Veled vagyok én is, meg a kis tündéred is.

-Igaz. Ott van Mimi, és itt vagy te. Na meg a családom. De Tai…

-Magányos vagy nélküle, igaz? Hiszen vele mindent megosztottál.

-Ühüm. Bárcsak visszahozhatnám.

-Megértelek, de mint tudjuk, ez lehetetlen. Ugye?

-Sajnos.

-Fel a fejjel barátném! Nézd, még a fák is virágoznak!

-Gyönyörű! ”Amikor megismertem Tait, akkor is virágoztak a fák. Valóban. Most egy nappal korábban nyíltak ki. Bár ez a fa amúgy is korán virágzik. Hisz még nincs itt az ideje. Holnap lesz a napja. Holnap lesz egy éve, hogy találkoztunk. Már akkor megfogott a tekintete. Azok a mélykék szemek…” Mi van, ha egyszer elfelejtem?

-Mit?

-A hangját, az arcát, a szemeit, az illatát, hogy milyen volt a karjaiban. Ha elfelejtem a teste melegét, a csókja forróságát.

-Előbb-utóbb el fogod. Ha szerelmes leszel valaki másba.

-Szerelmes? Valaki másba? Valakibe, aki nem Tai?

-Igen.

-Lehetetlen! Soha! Csak ő kell nekem!

-Jaj, te szegény lány… Sírj, ha akarsz.

-Nem akarok. Nem vesztettem el örökre. A szívemben ott van, s találkozok vele az álmaimban.

Serikio mosolyogva nézett Ichigora, bár belül össze volt törve. A barátnője sajnálkozva nézett rá.

A szél hevesen fújt. Serikio haja az arcába hullott. Mindenfelől a cseresznyefa virágai hullottak. A Nap mintha csak neki akarta volna adni minden fényét, erősebben kezdett sütni. Egy összetört szívű lány állt a napfényben. S mégis szebb volt, mint valaha, mert új remény ébredezett a szívében. De a magány érzésétől nem tudott szabadulni.

-Megjöttem! Mark, Richi! Hol van mindenki?

Serikio összerogyott az előszobában, és keserves sírásban tört ki. Soha nem érezte még magát ennyire magányosnak. Az egyetlen, akinek elmondhatná a titkait, az érzéseit, halott. Az egyetlen és első szerelme nincs többé.

Fázott. Mintha -10°C-ban állna kinn nyári ruhában. A könnyei elfogytak. Felállt és felment a szobájába. Mimi sem volt sehol. Valahol biztos Mike-ot vigasztalja. Ser elővette a sporttáskáját, belepakolt, s elindult az edzőterem felé. Nem is sejtette, hogy ott egy új élet vár rá.

Az úton elhaladt a kedvenc büféje előtt, ahol ők mindig összefutottak. Törzsvendégek voltak ott. Bentről a helyes pincérfiú integetett Serikionak. Tőle csak egy halvány mosolyra tellett, majd ment tovább. Minden pillanatban azt várta, hogy távoli hangként megszólal Tai, s mikor újra kinyitja a szemét, őt látja meg. Hogy ez csak szörnyű álom, ami hamarosan véget ér. Talán Dark keze van az ügyben. Miatta él ebben az álomban. De a várva várt ébredés elmaradt. Eközben odaért a színpad bejáratához. Bement az öltözőbe, és átöltözött tornaruhába. Feszülő tornadresszét ma különösen kényelmetlennek találta, csakúgy, mint minden ruháját. Mintha nem is ő lenne a ruháiban.

Elindult az edzőterem felé. Már messziről hallotta a nyüzsgést.

-Vajon mi lehet ez a nagy felhajtás?

Belépve a terembe látta, hogy mindenki egy csomópontban tömörül.

-Mi van itt?

-Ser, hát itt vagy! Megjött az új tag. Olyan jó, hogy a főnök máris bevette a műsorba. Az idény nagy felfedezettje.

-Egy lány?

-Dehogy! Egy fiú. De még milyen.

-Takashi Serikio?

-Tessék?

Ser a hang irányába fordította a fejét. Egy szőkésbarna, zöldszemű fiúhoz tartozott a hang.

-Örvendek.

-Én kevésbé. Ki vagy?

-Azt mondták udvarias vagy és kedves. Nagyot változtál.

-Semmi közöd hozzá. Ki vagy?

-A nevem Brian Austin. Amerikából költöztem ide. San Fransiscoból.

-Az áruló barátaim, vagy a Melido színpad tagjai meséltek rólam?

-Mindkettő. De egyvalamiben nem tévedtek. Te tényleg gyönyörű vagy.

-Hízelgéssel nem mész semmire. Mit akarsz?

-Én semmit. Csak ismerkedem a partneremmel.

-Nekem te biztos nem vagy a partnerem.

-Pedig a következő darabban ő lesz a herceged.

-Milyen herceg? Milyen darabban? Valaki világosítson fel! Ayame!

-Jaj, Serikio. Te semmit se tudsz? A Csipkerózsika. Te leszel Hajnal hercegnő, Brian pedig Fülöp herceg. Hát nem…

-Az kizárt! Nem is hercegnek való! Végképp nem az én partneremnek!

-Pedig ez van. Itt a forgatókönyv. Mutasd meg neki a színpadot és gyakoroljatok. Ma csak a tiétek a főszínpad.

-Nem!

-Serikio!

-De… főnök.

-Semmi de! Indíts!

-Értettem. Gyere te… „tudom-is-én-hogy-hívnak”!

-Brian Au…

-Nem mindegy? Kövess.

-A „színpad hercegnője” ma elég rossz kedvében van.

-Az nem jó. Kihat a teljesítményére. Mit csináltok még itt? Dologra! De Ayame!

-Tessék?

-Egyet jól jegyezz meg. A hercegnők szeszélyesek.

-I-Igen. ”Vajon mire céloz ezzel?”

-Íme, a színpad. Általában csak fellépéskor használjuk. Különleges alkalmakkor viszont gyakorlásra is. Mint ebben az esetben. Mivel most ilyen „különleges” alakalom van, feltették a hálót. Előadáson nem használjuk.

-Értem. Akkor hol kezdjük? A csókjelenetnél?

-Azt verd ki a fejedből. Olyan nem lesz. Majd máshogy ébred fel Csipkerózsika.

-De…

-Ne vitatkozz. Nem vagyok, és nem is leszek pusziszkodós kedvemben.

-Felfogtam. Akkor bemelegítésként elkaplak és feldoblak párszor a trapézon.

-A párszor-t én határozom meg. A tökéletesre törekszem, ezt jó, ha tudod.

-Igenis őfelsége.

-Talán mondtál valami?

-Semmit! Kezdjünk.

Serikio a legközelebbi ugróasztalról egy függő trapézhoz ugrott. Elkezdett lengeni. Mikor már ritmusosan ment, átnézett a másik trapézra. A fiú nem volt sehol, ugyanis lent állt.

-Mire vársz? Gyere fel!

-De a másik trapéz is ki van oldva, ezért nem érem el.

-Béna! És még ő a partnerem.

Ser átlökte magát a másik trapézrúdra. Az állványig lengette, miközben csak egy kézzel tartotta magát. Aztán a másik keze segítségével megfordult, de a trapéz kilengése nem változott. Amikor megfordult, leállt az állványra, kezében a rúddal.

-Itt a trapézod. Mozogj!

-Te aztán tényleg jó vagy. Ígérem, hogy megpróbálok felnőni hozzád.

-Ahhoz előbb gyere fel. És siess, mert nem tartom örökké.

Brian megindult felfelé, majd átvette a trapézt.

-Te most hogy jutsz át?

-Azt csak bízd rám. Tartsd jó erősen a rudat.

Serikio felugrott a trapéz rúdjára és onnan ellökte magát. Szinte repült a levegőben.

-Megőrültél? Sosem éred el!

-Csak figyelj!

Ser tényleg nem volt elég közel ahhoz, hogy elérje. De tudta mit csinál.

Jóval magasabban volt a másik trapéznál. Ha a távolság nem is, a magasság neki kedvezett. Fél szaltóval a bokája függőlegesen egy vonalban került a rúddal.

-Nem fog sikerülni!

-De igen! ”Semmi nem állhat az utamba. És végrehajtom az Angyaltáncot.”

Amikor a sarkai elérték volna a rudat, széthúzta a lábait, így azok beleakadtak a trapézkötélbe, így meg tudta tartani magát. Felült a trapézon, és hátrafordította a fejét.

-Vannak még kétségeid? Eleve elveszett vagy, ha nem bízol magadban és a partneredben. Egy Angyal számára különben sincs lehetetlen.

-Angyal?

-Most mennem kell. Szólj, ha felnőttél. Addig is gyakorolj szorgalmasan.

Serikio leugrott a hálóba, kimászott és kisétált. A bejáratnál viszont a főnökével találta szemben magát.

-Mit akar? Talán nem tetszik, ahogy bánok az új kedvencével?

-Azzal semmi baj. De miért csinálod? Nem ilyen vagy.

-Mégis honnét tudná, hogy milyen vagyok? Amúgy meg, imádom szivatni. Olyan kis bátortalan. Egy igazi papucs.

-Kegyetlen vagy, nem gondolod?

-Egy kicsit se. Ez a show-business. ”Hiába bízol a partneredben, ha magadban nem, akkor nincs esélyed a túlélésre.”

Eközben egy köztes térben…

-Hiba csúszott a számításba. Nem értem…

-A lányom maga alakítja a sorsát. De mint akkor, most is vannak segítői. De persze az érthetetlen, hogy a lány miért emlékszik mindenre, s a fiú, hogy került oda?

-Csak a különleges képességűek tudják, mi történt. Talán nem egyszerű lány. De a fiú engem is nyugtalanít. Talán a lányod ellenségeinek keze van benne.

-Túl sok a talán! Tényeket akarok! Most mi van az ajtó mögött?

-Biztos tudni akarod?

-Igen.

-Ám legyen.

Az Idő és Tér Ura kinyitotta az ajtót. A látvány borzalmas volt. Az egykori virágzó Tokió sivár és szürke volt. Olyan volt, mint az Angyalbolygó a pusztulás után. Teljesen lerombolták. Mindent elárasztottak a szörnyek. Aztán a kép megindult, méghozzá a föld alá. Ott egy sötét alagúton ment végig, majd egyszer csak fényvillant. Lent, a föld alatt egy hatalmas kőből épült város állt. A legtávolabbi részén volt egy palota. A városban emberek mászkáltak. A királynő egyetlen ismerős alakot fedezett fel a tömegben: a lányát. Koszos, szakadt ruhában osont át a piactéren a palota felé. Sokkal idősebb volt. Lehetett akár 30 éves is. Vagyis ez lesz a helyzet 13 év múlva. A Földet elözönlik a szörnyek, az emberiség szerencsésebb része egy földalatti városba szorul, ami az egykori Angyalváros volt. Aztán minden távolodni kezdett, végül az ajtó becsapódott.

A királynő megrökönyödve állt. Tekintetét az Idő Urára emelte.

-Nos?

-Hihetetlen. Angyalváros még létezik. De nem értem. Mi történt?

-Felség, sajnos azt kell mondanom, hogy a lányod a jelenlegi helyzet szerint veszíteni fog. Tokió lakosságát a föld alá rejti. Ugyanis 13 év alatt a fájdalma megszűnik, elgyengül és menekülésre kényszerül. Mindeki tudja, hogy miatta került a Föld ilyen helyzetbe. Ezért bujkál a régi palotában. Az évek alatt nem éri több fájdalom, így gyenge marad. Sajnos ez a helyzet. Bár ő lesz a földalatti város királynője, mint Takashi Serikio, a Föld sorsa mégis megpecsételődött. Minden elpusztul. És ő nem tehet semmit.

-Ez nem fog bekövetkezni. Én bízok a lányomban. Bízok Takashi Serikioban, bízok az Angyallányban. Van annyi esze, hogy ez ne valósuljon meg. Rá fog jönni a titokra, felébred benne a remény, hogy visszahozhatja a szerelmét. Mert csak mi Angyalok tudjuk, hogy lehet egy életet visszaadni. De még senki nem tette meg. Évezredek óta hordozzuk a titkot, s most először fogják használni. Mert Tenshi fel fogja támasztani Ryuut, és megmenti a világot!